A hónap vendége

Az objektív megközelítés

Soltész István, Nyíregyházán élő fotográfus, mérnök, tanár, elhatározta, hogy épít saját magának egy kamerát. Kezdetben, még tizenéves korában, kisfilmmel fényképezett, de zavarta, hogy így elvesznek a látvány finom részletei, hát áttért a 6x6-ra, míg végül a nagyformátumú kameráknál kötött ki. Mivel nem talált olyan gépet, ami a céljainak megfelelt volna, adódott a feladat, hogy saját magának kell elkészítenie azt az eszközt, ami a fotográfiai elképzeléseihez legjobban illik.
A dolog igen jól sikerült, híre ment és nemsokára kiderült, hogy nagyformátumú kamerára másoknak is van igénye. Az első megrendelésre épült a gépet 2001-ben adta át. A “soltész féle” kamerák népszerűsége azóta is nő, és a közelmultban elkészült a 130093 számot viselő gép. A kilencvenharmadik. Valójában persze nem egyetlen fajta fényképezőgépről van szó, az eredeti ötletből egész gépcsalád fejlődött ki mára és komoly elismerést vivott ki a kategóriájában. Az Argentum elnevezés (az ezüst latin nevéből), azon kívül, hogy a világon mindenütt megértik, arra is hivatott, hogy kifejezze a gépek készítőjének tiszteletét és vonzódását a fotográfia gyökerei, az ezüstalapú fényképezés iránt.
A nagyformátumú gépek világa 4x5 inch-nél kezdődik, a felső határ a csillagos ég. A nagyítógépek elterjedése előtt, természetes dolog volt, hogy a negatívról csak kontakt másolat készült, a nagy méretű képhez nagy kamerára volt szükség. Innen adódik a régi fényképek máig csodált élessége és részletgazdagsága. Ha a mai korszerű nyersanyagokat és objektíveket nagyméretű negatívokkal együtt használjuk, a hatás még döbbenetesebb. A különbség érzékeltetésére csak egyetlen adat: egy 8x10 inch-es negatív hatvanszor annyi információt tartalmaz, mint a kisfilm. Ehhez jön még a lehetőség, hogy ezeknél a gépeknél a negatív és a fényképező lencse egymáshoz viszonyított helyzete tág határok közt változtatható, számtalan korrekciós és kreatív lehetőséget adva a fotográfusnak.
Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy ezért a sok előnyért komoly árat kel fizetni. A nagyformátumú kamerák használata nehézkes, lassú, a gép terjedelmes, a nyersanyag méregdrága. A “profi” fotográfusok manapság inkább a középméretű gépeket preferálják, egy jó minőségű digitális hátfallal, hiszen így lényegesen könnyebb és gyorsabb a képek további feldolgozása is. A nagyformátumú fotográfia fő területe ma leginkább a művészi fényképezés.
A hőskorban szinte minden gép fából készült, mivel ez könnyű és jól megmunkálható anyag, fémet pedig csak a mozgó alkatrészeknél használtak. A nagy gépek iránt ujonnan feltámadt kereslet kétféle irányt hozott. Terjedt a fém, hisz merevebb és így pontosabb beállításokat tesz lehetővé, de a súlya miatt műtermen kívül nagyon nehéz használni. Ujra megjelentek a fa kamerák is, hisz könnyűek ami például a tájfénykezésnél komoly előnyt jelent, ezek viszont nem annyira pontosak és sérülékenyek is. A legjobb megoldásnak a fa és fém alkatrészek megfelelő kombinációja tűnik, a konstrukció így egyszerre lehet könnyű, erős és precíz.
A piaci rés, a siker titka abban rejlett, hogy az Argentum kamera nem akar divatos műtárgy lenni, ami mahagoni mélyvörösével és csillogó rézszerelvényeivel majd jól mutat a nappaliban. Soltész István sem “fényképészeti műasztalos” , ahogy önironikusan írja a Folpress kiadónál megjelent kötetében. Ő egy fotográfus, aki fényképezőgépeket épít. Nagyformátumú kamerákat, amivel dolgozni lehet, Olyant, ami pontos, precíz, strapabíró, de el lehet menni vele egy hosszú túrára is, anélkül, hogy sérvet kapnánk. Az volt az alapvető cél, hogy ezek a kamerák a lehetőséghez képest kicsik, könnyűek, praktikusan használhatóak és nem utolsó sorban, megfizethetőek legyenek. Halkan közbevetem, hogy ráadásul szépek is lettek, de ez inkább hab a tortán.

A módszerről, ahogyan a gépeit építi, szó esett már másutt is, ezért itt csak néhány dolgot emelnék ki. Hazai alapanyagokkal dolgozik, a vázak és keretek cseresznyefából, manapság inkább diófából készülnek, a fémszerelvények aluminiumból. Szóba kerültek korábban egzotikus fafajták is, de ez értelmetlenül megdrágítaná és lelassítaná a munkát. Az előérlelt deszkák hosszú pihentetés után kerülnek munkába, hogy később ne vetemedjen a fa. Ahogy egy 2011-es interjúban Thierry Reboursnak elmondta, az első lépés mindig a faanyag összeválogatása és feldolgozása a megfelelő méretű profilokra. Ezekből állnak aztán össze a kamerák jól ismert alapegységei. Közben persze rengeteg művelet van: fűrészelés, gyalulás, marás és sok-sok ragasztás, no és persze csiszolás. Ezt követi a fém alkatrészek elkészítése. Egy bizonyos stádium után ezek a műveletek már párhozamosan folynak. Amikor teljesen összeállt egy kamera és látszik, hogy minden tökéletesen működik rajta, akkor ismét szét kell szedni apró darabjaira. Ekkor történik meg a fa elemek finom csiszolása, majd azok felületkezelése. Ezután néhány napot pihennie kell ezeknek az alkatrészeknek, csak ezután történhet meg a végleges összeállítás.
Bár a kamera összsúlyában és a ráfordított munkaórákban is nagyjából fele-fele arányban vannak a fa és a fém alkatrészek, külső megjelenésében egyértelműen a fa dominál és erre készítőjük tudatosan törekszik is. Egyszerre mindig csak egy gépen dolgozik, ha az elkészült, jöhet a következő. Vannak különböző alaptipusai, az Excursor az Explorator és az Architec, de mindre jellemző, hogy testreszabottan, a felhasználó egyéni elképzelései szerint készülnek el. Van, aki csak dekoratívabb rögzítőcsavarokot szeretne, vagy egyedi díszítést, esetleg a megszokottól eltérő formátumot. Egy norvég megrendelő számára készülő kameránál viszont éppen arról kellett hosszas egyeztetéseket folytatni, hogyan lehet minden fölösleges gramot lefaragni, hogy a gép megfeljen a sarkvidéki expedíció céljaira. A súlyon, méreten, esztétikus megjelenésen túl, van még valami, ami alapvetően jellemzi ezeket a kamerákat; a szerkezeteken érződik az átgondolt tervezés a kivitelezésen pedig a mívesség. Ilyen fokú hozzáértő gondossággal nagyon ritkán talákozni és ennek “sokkal komolyabb súlya van, mint az egy kiló fának, az egy kiló eloxált alumíniumnak, a tucatnyi miniatűr csapágynak, a fogaslécnek és fogaskeréknek, a száznál is több rozsdamentes rögzítő csavarnak és annak a számtalan egyéb apró alkatrésznek, amit első ránézésre talán fel sem lehet fedezni.”
Terveiről Pár éve még arról beszélt, hogy nem célja versenyezni a nagy hírű amerikai, japán gyártókkal és elsősorban hazai dimenziókban gondolkodik. A dolgok azonban szerencsésen alakultak, a kamerák jól vizsgáztak a Himalájában, az Északi-sarkon, Észak-Afrikában, mára oda fejlődött a dolog, hogy levelezésben van a fél világgal, egymást követik a megrendelések franciáktól, németektől, vagy éppen Skandináviából. Érdekes kérdés, hogyan terjed a híre egy ilyen manufaktúrának, hisz nyilván nemzetközi reklámkampányokra itt gondolni sem lehet. Természetesen fontos a jelenlét az interneten, kell a jó honlap, ahol a gépek használóinak galériája is elérhető, de néha a szerencse is besegít, fura véletlenek formájában. Sok ezer kilométerre tőlünk, Nepálban az Everest lábánál történt, hogy a nagy nemzetközi sokadalomban valaki felfigyelt egy fotográfusra, aki egy igen mutatós 4x5-ös kamerával fényképezett. Szóba elegyedtek, kiderült, hogy mindketten magyarok és szinte az első kérdés az volt, hol lehet ilyen gépet szerezni. A válasz: hát Soltész Pistánál, Nyíregyházán. Remek, megadod a címét? Az illető azóta új szerzeményével már ujra megjárta a Himaláját.
Szubjektív befejezés: Egy nagyon puritán műhelyt kell elképzelni, a családi ház udvarán, egy csendes nyíregyházi utcában. Két helyiségből áll, a külsőben a famegmunkáló gépek vannak, beljebb, ahol már nincs por és a páratartalom is szabályozható, folyik az összeszerelés. A fal melletti szekrényekban, példás rendben sorakoznak a szerszámok, az előkészített alkatrészek, a falon egy nagyméretű tervrajz, Az összkép mégsem rideg, érezni, hogy aki itt dolgozik, szereti a munkáját. Soltész István elmondta, hogy néha, amikor elkészül egy kamera, nehezen válik meg tőle, szinte sajnálja, hogy nem magának készítette. Minden kameráját megszámozza és nyomon követi a későbbi sorsát is. Nagy vágya, hogy a különböző szerzők által készített képeket egyszer egy közös albumban jelentesse meg. Tőle tudom azt is, hogy a századik gépet, amit jövőre fog építeni, magának szeretné megtartani. Akkor, ott, nem valottam be, de komolyan elgondolkodtam rajta, hogy a százegyedikre bejelentkezem.
A műhely falán, a tervrajzon kívül csak egyetlen soltész fotó van kinn, rajta egy fényképező ember és a feje fölé emelt kamera árnyéka. Sugárzik belőle “a nyilvánvaló dolgok nyugtalanító különössége”

Horváth Péter